A tőrdöfés és az újságírók

2011. január 28. 11:07

„A háborút nem hadseregünk vesztette el, hanem a sajtó; a forradalmat nem a magyar nép csinálta, hanem a nyakán élősködő sajtó; az országot az oláhnak-szerbnek-csehnek nem katonáink adták át, hanem a sajtó; a bolsevizmus terrorját nem magyarok készítették elő, hanem a budapesti sajtó” – írta egy publicista 1921 februárjában. Klestenitz Tibornak a Médiakutatóban megjelent tanulmánya a keresztény-nemzeti ideológia képviselőinek 1919-1922 közötti sajtóellenes retorikáját és fellépését mutatja be.


1918 novembere, az elveszített világháború után a bűnbakot kereső csoportok kényelmes célpontot találtak maguknak az újságírásban. 1919 januárjában az újságírók klubja, az Otthon Kör előtt fiatal tisztek tüntetést rendeztek a fővárosi sajtó egyik legbefolyásosabb orgánuma, Az Est ellen. A tiltakozók a szerkesztőségbe mentek, és „a lap saját balkonjairól hirdették ki, hogy az újságot elégetik, bojkottálják, nem veszik a kezükbe, mert az az újság kergette őket a háborúba”. Még rosszabbul járt a Pesti Hírlap szerkesztősége, amelyet a kommunisták által befolyásolt tömeg szállt meg és fosztott ki, miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen. Február 20-án a kommunisták a szociáldemokrata Népszava központját támadták meg.

A Tanácsköztársaság bukását követően erőteljes jobbratolódás ment végbe, a közvéleményt az ellenforradalmi erők által képviselt keresztény-nemzeti eszmekör dominálta. A „szegedi gondolat” hívei, a Prohászka Ottokár és Bangha Béla nevével fémjelzett újkonzervatív-egyházi irányzat, és a Szekfű Gyulával jellemezhető „status quo konzervatív” tábor közös ellenségképének megteremtésében fontos szerepet játszott a sajtó, amely a keresztény-nemzeti felfogásban a destruktív eszmék fő terjesztőjének számított. 1919 előtt általában a „háborús uszítást” vetették a sajtó szemére, az új bírálók viszont a „defetizmust”, a hadsereg és a hátország elszántságának állítólagos aláásását kárhoztatták, amelyet antiszemita szemszögből magyaráztak, s szerintük újságírók tömegei támogatták a diktatúrát. A látszat kialakulásában szerepet játszhatott, hogy a Tanácsköztársaság idején csak a rendszert támogató lapok jelentek meg, illetve az, hogy a proletárdiktatúra sok vezetője, köztük Kun Béla és Szamuely Tibor, korábban újságíróként is dolgozott.

Az ellenforradalmi hatalom egyik első propagandaakcióját a Bangha Béla jezsuita páter által megalapított, a katolikus érdekeket képviselő Központi Sajtóvállalat érdekében rendezte meg. Augusztus 17-én a konzervatív női szervezetek küldöttsége kereste fel Friedrich István miniszterelnököt. A küldöttség a „nemzetrontó” lapok kiadásának megakadályozását kérte, és „a nemzetépítő munkában nélkülözhetetlen” Központi Sajtóvállalat számára igényelték az induláshoz szükséges papír biztosítását. Friedrich válaszában szigorú fellépést, az újságírók munkavállalási jogának politikai alapú korlátozását, a „destruktív” lapok támogatásának és papírellátásának megvonását ígérte. A miniszterelnök néhány nappal később arról tájékoztatta kormányát, hogy a bolsevizmusban kompromittált lapok megjelenését nem kívánja engedélyezni.

1919 októberében Horthy Miklós székesfehérvári nyilatkozatában kinyilvánította szándékát, hogy a „destruktív sajtónak torkára forrasztja a szót”. A fővezér október közepén jelezte az amerikai misszió egy tagjának, hogy fel akarja függeszteni Az Est és a Népszava megjelenését, és a fővárosban csak a „keresztény” lapok kiadását engedélyezné. A tényleges hatalom birtoklója, a megszálló román hadsereg minden politikai irányzat számára engedélyezni akart egy napilapot, a fővárosi kiadók viszont korlátlan lapindítási jogot és sajtószabadságot követeltek.

A kabinet visszavonta korábbi rendelkezését, amely zár alá vette a lapok nyomtatásához szükséges papírkészleteket, és szeptember 10-én hozott rendelete csupán a „közrendet veszélyeztető kommunista, bolsevista és anarchista sajtótermékek” birtoklásának és forgalmazásának megtiltásáról intézkedett. A tényleges katonai erőt képviselő Nemzeti Hadsereg az általa ellenőrzött területeken sokkal erélyesebben lépett fel, a budapesti bevonulás után erőszakkal igyekezett megfélemlíteni a „destruktívnak” tartott orgánumok munkatársait. Az atrocitások ellenére a sajtó több orgánuma megőrizte függetlenségét, és beszámolt a valós politikai helyzetről, többek között a fehérterror eseményeiről. 1919. november 13-án a kormány újra életbe léptette a „kivételes sajtórendészeti ellenőrzést”, vagyis az utólagos sajtócenzúrát.

Az újkonzervatív-egyházi irányzaton belül kezdetben az az elképzelés volt a leghangsúlyosabb, amelyik a kötelező újságírói kamara felállításával fegyelmezte volna meg a zsurnalisztákat. Hasonló követelést fogalmazott meg Bangha Béla jezsuita páter, aki már 1918 előtt is gyakran ostorozta a „destruktív” lapokat. Az állami ellenőrzés igényével a szegedi gondolat képviselői is egyetértettek, a kamara felállítását azonban sokan nem tartották megfelelő eszköznek. A fajvédők sajtóval kapcsolatos nézeteit a legátfogóbban Zsilinszky Endre fejtette ki, aki szintén úgy találta, hogy a kötelező kamara rövid idő alatt szakszervezetté alakulna át.

Huszár Károly kormánya 1919. november 24-én alakult meg. A zsurnaliszták egy része örömmel fogadta azt a tényt, hogy az új miniszterelnök újságíró, és az is bizakodást keltett, hogy új miniszterelnökségi sajtófőnököt neveztek ki a tapasztalt katolikus újságíró, Bonitz Ferenc személyében. A személyi változást hasonlóan értékelték a Fővezérségen is, ahol azonban a sajtóellenőrzés lanyhulásától tartottak. Horthy környezetében veszélyesnek látták a liberális sajtót, s a cenzúra további szigorítását követelték Huszár Károlytól, és igényt formáltak arra, hogy a Fővezérség összekötő tiszteket küldhessen a sajtóosztályhoz és az ügyészséghez. Huszár mindössze azt ajánlotta fel, hogy növeli a hadsereg egyfős képviseletét a sajtóellenőrző miniszteri bizottságban.

Huszár Károly miniszterelnökként igyekezett gesztusokat tenni pályatársainak, és ezért még azt is megkísérelte, hogy szembeszálljon a keresztény-nemzeti előítéletekkel. Miután az Antiszemita Párt december 7-én tartott nagygyűlésének résztvevői a demagóg uszítás hatására feldúlták a Népszava és az Est szerkesztőségét, Huszár határozottan elítélte a rombolást, és intézkedett a nyomdák és szerkesztőségek állandó védelméről.

Az 1920-as választások után Simonyi-Semadam Sándor a közvélemény és a „konstruktív” sajtó nyomására hivatkozva kilátásba helyezte a sajtókamara felállítását, és javasolta, hogy az állam a lojális lapok anyagi támogatásával segítse a neki tetsző orgánumokat. A „keresztény” lapok maguk is hangosan bizonygatták, hogy rászorulnak a segítségre. A Szózat cikkírója már 1920 májusában arról panaszkodott, hogy keresztény sajtó anyagi gondokkal küzdött. A Magyar Helikon című lap publicistája szerint azonban ezeket az orgánumokat nem helyes állami beavatkozással megmenteni, ehelyett új, tőkeerős vállalkozások létrehozását sürgette.

Az ébredők őszi közgyűlése szeptember 19-én támogatta a vasutas nagygyűlés korábbi döntését a „destruktív” sajtó bojkottjáról, követelte az újságírói kamara felállítását, valamint a „Magyarország lerombolásában részes újságok” büntetőjogi felelősségre vonását, a Károlyi-forradalom és a Tanácsköztársaság előidézésében bűnösnek talált lapok betiltását. Ezen túl az ébredők megtiltották volna, hogy az újságok szellemi irányítói lehessenek zsidók vagy szabadkőművesek. Az akcióhoz a fővárosi Keresztény Községi Párt vezetője, Wolff Károly is csatlakozott. Gömbös Gyula vállalta, hogy megszerzi a jobboldali egyesületeket tömörítő Társadalmi Egyesületek Szervezetének (TESZ) támogatását, amelynek elnöke Bethlen István volt. Bethlen ekkor még taktikusabbnak látta elfogadni a követelést, és a TESZ hivatalosan csatlakozott a mozgalomhoz.

Az ébredők a tiltakozás tetőpontjának a március 13-ai népgyűlést szánták, amely a sajtószabadság eszméjének antiliberális átértelmezését szolgálta. Az eseményen a közönség megesküdött, hogy nem olvas többé „zsidó” lapokat. A kampány sikerében a radikálisok közül is sokan kételkedtek. Kozma Miklós egyik támogatója például úgy látta, hogy a követelések nem egyeztethetőek össze az országban lassan meginduló konszolidációval.

Horthy Miklós támogatását a radikálisok követeléseinek megfelelő törvényi szabályozás megalkotására szólította fel kormányát. Az áprilisban miniszterelnökké kinevezett Bethlen István fel is használta ezeket a törekvéseket a saját sajtótörvény-tervezetének igazolására. A jogszabály gumiparagrafusokkal tette volna lehetővé a kormány számára a lapok ellenőrzését a cenzúra megszüntetése után is. Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyi miniszter a sajtó képviselőivel tartott találkozón a „társadalmi nyomással” indokolta sajtótörvény-tervezetének 3. fejezetét, amely az „államellenes irányú lapok” ellenőrzésére független bíróságot rendelt felállítani. A miniszter ugyanakkor azt is jelezte, hogy nem támogatja a sajtókamara felállítását, mert az ellentétes a sajtószabadsággal.

Bethlen István kormányzata felismerte, hogy nem képes radikálisan átalakítani a kor sajtóját. 1921 decemberében megszüntették a kivételes sajtórendészeti ellenőrzést. A kormány joga az új lapok kiadásának engedélyezésére és a lapok betiltására azonban továbbra is érvényben maradt. A forradalomban „vétkes” lapok betiltásának igénye azonban végleg lekerült a napirendről.

A konszolidáció előrehaladása végleg megbontotta a keresztény-nemzeti tömb egységét. 1922-re az egyházi-újkonzervatívok is véglegesen eltávolodtak a szegedi gondolat híveitől. A kortárs megfigyelő úgy érzékelte, hogy a különböző politikai jelszavaknak nem sikerült az újságírók szakmai kötelékét megbontani. 1919 őszén a keresztény-nemzeti tábor különböző csoportjai egyaránt a politikájukat ellenző orgánumok korlátozását, illetve betiltását tervezték, és céljaik igazolására propagandát indítottak a „destruktívnak” nevezett lapok ellen, amelyeket igyekeztek felelőssé tenni az ország katasztrofális helyzetéért. Miután azonban világossá vált, hogy a befolyásos fővárosi lapok elleni fellépés nemzetközi következményekkel járt volna, a betiltás lehetősége lekerült a napirendről.

Bethlen István kormányzásának kezdetén maga is igyekezett felhasználni a radikális követeléseket saját sajtótörvény-tervezetének keresztülvitelére, sőt alkalmanként hangoztatta a „bűnösség” retorikájának néhány elemét. Legfontosabb célja azonban a sajtópolitika terén is a radikálisok háttérbe szorítása volt. A „bűnös sajtó” sztereotípiája 1922-től a szélsőségesekkel együtt kezdett fokozatosan kiszorulni a kormányzati politika szintjéről, és fennmaradását az 1920-as években a szűkebb fajvédő politikai szubkultúra biztosította.

Címkék
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma