1989. március 15: a diktatúra halottas menete

2014. március 14. 15:00 Németh Máté

A diktatórikus hatalommal szembenálló szervezetek 1989. március 15-én százezres tömeggyűlést tartottak Budapesten, ahol szimbolikusan lefoglalták a Magyar Televízió székházát, demonstrálva, hogy az intézmény az egész nemzeté és nem a kormányhatalomé. Az eseményen Cserhalmi György színművész felolvasta a tizenkét pontba tömörített követeléseket, amelyek az 1848-as tizenkét pont és az 1956-os műegyetemi pontok alapján lettek aktualizálva, ezek többek között a többpártrendszer biztosításáról, a jogállamiságról, a szólás- és sajtószabadságról, valamint egy valóban független Magyarország megteremtéséről szóltak. A hatalomtól független politikai csoportosulások által szervezett március 15-i ünnepség az 1951-es év óta először lett újra hivatalos állami és nemzeti ünnep, s egyúttal munkaszüneti nap is. Az 1989-es ünnep – tekintve, hogy az ellenzék által szervezett megemlékezésre ötször annyian voltak kíváncsiak, mint a rendszer hivatalos gyűlésére – egyrészt erődemonstráció volt, másrészt pedig jó alkalom arra, hogy a kommunista egypártrendszert megváltoztatni akarók egységet mutatva lépjenek fel a hatalom ellenpólusaként. 


A forradalom napjának leminősítése

A második világháború után az országban megkezdődött a kommunista hatalomátvétel, majd berendezkedés. A totális diktatúra kiépítése - különösen Rákosi Mátyás teljhatalma idején - a politikai vezetés, az állam irányítása, a gazdaság és a társadalom felügyelete mellett természetesen érintette a kulturális életet, a nemzeti hagyományokat és emlékezetet is. Noha az 1848. március 15-i forradalom századik évfordulóját még megtartották 1948-ban, jelzésértékű volt, hogy a centenáriumi ünnepségen a márciusi ifjak mellett már a párt vezetőjének, Rákosi Mátyásnak is megjelent a képmása. A megemlékezés gyakorlatilag a kommunista párt propagandarendezvényévé alacsonyodott, amelyen a kommunisták magukat „Kossuth, Petőfi, Táncsics örökösének” nyilvánították, Rákosit pedig „a magyar dolgozók nagy vezére”- ként ünnepelték.

1951-ben a kommunista hatalom az ünnepet egy minisztertanácsi rendelettel törölte a munkaszüneti napok sorából, háttérbe tolva ezzel jelentőségét és mondanivalóját, mindenekelőtt a szabadság érzésének átélését. Az esemény az 1956-os forradalom leverése után - ahol a 48-as jelszavak tűntek fel, így többek között az önállóság vagy az emberi jogok védelme - a Kádár-korszakban sem kapta vissza nemzeti jellegét, hanem pusztán egy állami rendezvény maradt.

Az 1980-as években a rendszerrel szemben elégedetlen ellenzéki csoportok pár száz fős összejöveteleken ápolták „48 szellemét”. A rendszerváltás hajnalán, 1988. március 15-én a fővárosban már 10-15 ezres ünneplő tömeg gyűlt össze, és bár az államhatalom tett a rendezvény akadályozása céljából megelőző intézkedéseket (házkutatások, őrizetbe vételek), maga a megemlékezés - beszédekkel és az esti fáklyás felvonulással együtt - békés mederben zajlott le. A Kádár-rendszer addigi legnagyobb tüntetésén a jelenlévők sajtószabadságot, reformokat és egyesülési szabadságot követeltek, valamint megfogalmazódott Kádár János távozásának, a szabad választások és a többpártrendszer kívánalma is. 1988. december 20-án az országgyűlés március 15-ét újra munkaszüneti nappá nyilvánította.

Címkék
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma