A 19. századi angol kórházakba csak azt engedték be, akinek volt pénze saját temetésére

2018. március 21. 17:05

A kora 19. századi Anglia kórházai – hasonlóan a más iparosodó országokban találhatókhoz – a tetvek és a halálos fertőzések melegágyai voltak, és a sokszor a nyilvánosság által megtekinthető műtőasztalra kerülők közül messze nem mindenki élte túl a procedúrát.

Robert Liston műteni készül

Férgek és poloskák

A londoni Szent György kórházba belépő látogatók 1825-ben egy nyílt törésből felépülő beteg nedves, mocskos ágyneműjében gombák és kukacok virágzó közösségét fedezték fel. A férfi úgy gondolta, ez normális, és nem panaszkodott az állapotokra – és a kórteremben fekvő társai sem tartották különösnek a kórház nyomorúságos viszonyait. Akik ide és a kor hasonló intézményeibe bekerültek, hozzáedződtek a benti borzalmakhoz.

Manapság sokan a kórházakra a tisztaság mintapéldáiként gondolunk, legalábbis a fejlett országokban. A késő György- és korai Viktória-kori angol kórházakra azonban egyáltalán nem volt jellemző a higiénia. A kórház „fő rovarfogója”, akinek feladata a tetvek irtása volt, nagyobb fizetést kapott munkájáért, mint a sebészek. Az ágyi poloskák olyan gyakoriak voltak, hogy a „rovarpusztító” néven elhíresült Andrew Cooke állítása szerint több mint húszezer ágyat tisztított meg tőlük pályafutása során. A kórházak valóságos tenyészetei voltak a fertőzéseknek és csak a legprimitívebb szolgáltatásokat nyújtották a betegeknek és haldoklóknak, akik közül sokakat légmozgás és tiszta víz nélküli kórtermekben szállásoltak el. Ekkoriban „a halál házainak” is nevezték őket.

A 19. század elején London sok kórháza úgy lett újjáépítve vagy kibővítve, ahogy nőtt a lakosság. A Szent Tamás kórház például új anatómiai bemutatótermet és példánytárat kapott 1813-ban, a Szent Bertalan kórházat pedig 1822 és 1854 között folyamatosan bővítették, hogy minél több beteget fogadhasson be. Három új oktatókórház is épült a városban, mint például a University College kórház 1834-ben. A legtöbb kórház azonban továbbra is túlzsúfolt és mocskos maradt, rossz vezetéssel, elégtelen személyzettel. A Szent Tamás sebészasszisztensének például egy nap több mint kétszáz beteget kellett volna megvizsgálnia. A vizsgálatra váró betegek gyakran napokig mocsokban sínylődtek, mire foglalkoztak velük.

[galeria_kep_15789]

A tisztátalan körülmények igen veszélyes környezetet eredményeztek azok számára, akik a kórház falai között ragadtak. A nők, akik szülés közben hüvelyfali szakadást szenvedtek el, különösen nagy fenyegetésnek voltak kitéve, mivel ezek a sebek ideális bejutást nyújtottak a baktériumoknak, amiket az orvosok hordtak szét magukkal a betegek között. Az 1840-es években a becslések szerint évente ezer anya halt meg Angliában és Walesben gyermekágyi lázban, amelyet bakteriális fertőzés okozott. A gyermekágyi láz azonban nem az egyetlen tettes volt, sok nő halt bele medencei tályogba, vérzésbe vagy hashártyagyulladásba – utóbbi egy olyan borzalmas állapot, amelyben a felsőtest belső falainak szövetei begyulladnak.

A kórházak bűzlöttek a vizelettől, hányástól és egyéb testnedvektől. A szag annyira erős volt, hogy a személyzet tagjai sokszor az arcuknak nyomott zsebkendővel járkáltak. A sebészek sem voltak éppen rózsaillatúak: Berkeley Moynihan, az egyik első sebész Angliában, aki gumikesztyűt használt, arról számolt be, hogy kollégái sokszor ledobták saját kabátjaikat a műtőbe lépéskor, és ósdi, a rájuk száradt vértől és gennytől megkeményedett köpenyeket vettek fel. Ezeket még nyugdíjba vonult elődjeik viselték, az orvosok pedig egyfajta presztízsszimbólumként hordták őket, hasonlóan sok más orvosi ruházathoz. Ennek eredményeképpen a műtőorvosok magukkal hordozták a rothadó hús félreismerhetetlen szagát, amit a szakmában csak „a jó öreg kórházi bűznek” hívtak.

A visszataszító szagok mellett a félelem uralkodott a műtőtermekben. A sebész John Bell azt írta, könnyű volt számára elképzelni a mentális kínt, amelyet a műtétre váró beteg érzett. Az illető rendre hallotta „az előtte műtött beteg sikolyait”, és látta, amint „szenvedő-társát odaviszik a megpróbáltatás helyszínére”, majd „gyászos csendben tolják vissza ágyához.” Ebben a korban biztonságosabb volt a műtétet a beteg otthonában végrehajtani, mint a kórházban, ahol a halálozási arány háromszor-ötször nagyobb is lehetett, mint otthoni körülmények között. Akik kés alá feküdtek, általában utolsó lehetőségként tették ezt, és sokszor már halálos betegek voltak. Kevés megműtött beteg épült fel maradéktalanul. Sokan meghaltak, vagy csak részben épültek fel, akiket pedig kórházban műtöttek, gyakran a temérdek fertőzés egyikének estek áldozatul. Ezek többsége halálos volt az antibiotikumok előtti időkben.

Címkék
Galériák
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Joseph Lister 1902-ben
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma