A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

2018. október 25. 11:57 Múlt-kor

Gondoljunk egy napjainkban működő hadseregre, egyenruhával, állandó fizetéssel és különböző hadosztályokkal! Most pedig ezt helyezzük el ezt a múltban! Sikerült? Ha legfeljebb az 1800-as évekig, a napóleoni háborúkig forgattuk vissza az időt, meg fogunk lepődni: a modern hadviselés úttörőit a középkorban kell keresni, ráadásul a „hitetlenek”, vagyis a muszlimok között. A modern hadviselés hajnalán a janicsárok, az oszmán haderő gyalogsága egyfelől hosszú éveken át fenyegetést, másfelől a hatékonyság terén követendő példát jelentettek Európa fegyveres erői számára.

A tökéletes hadsereg

Megjelenésük az 1300-as évek közepére tehető: az oszmánok – akik egy évszázaddal később már birodalomként kebelezték be az antik Bizánc maradványait – akkoriban még csak egy kis csoportnak számítottak, akik Anatólia más emírségeivel háborúztak, valamint határ menti háborúkat vívtak helyi nomád nemzetségek segítségével. A helyzet azonban egy ambiciózus és látnoki képességekkel rendelkező szultán, I. Murád hatalomra lépésével megváltozott. Az uralkodó a Balkánról kiinduló, Európa nagy részének elfoglalására törekedő, terjeszkedő politikát indított. A nagyratörő katonai stratégia fegyveres alapját a janicsárok hada képezte (török: yeni çeri, azaz az „új sereg”).

[galeria_kep_19958]

Az újonnan megalakult hadsereg bővítése érdekében Murád létrehozta a devsirme intézményét, azaz a gyermeksarcot, egy olyan emberéletben fizetendő adónemet, melyet minden alávetett keresztény nép köteles volt „megfizetni”. A sorozásért felelős csapatok a 6-7 évnél idősebb gyerekek körülbelül egyötödét vitték el: a gyengébb fizikumúakat udvari szolgaként foglalkoztatták, az erősebbekre viszont hosszú évek kemény katonai kiképzése várt az oszmán kaszárnyákban. „Általában – magyarázza Michele Bernardini, a nápolyi L'Orientale Tudományegyetem Oszmán Birodalom történetével foglalkozó docense – a harcra ’genetikusan’ kevésbé alkalmas társadalmi osztályokban nem is kutattak jövőbeli janicsárok után: a földműveseket például előnyben részesítették a kézművesekkel szemben.” A kemény és embertelen kiképzés legjobbjai – vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, túlélői – bátor és elnyűhetetlen, képzett janicsárokká váltak. Bár ők alkották a hadsereg előőrsét, mégis elsősorban a szultán – akire mindenki, mint „Isten földi árnyékára” tekintett – testőreiként tekintettek rájuk, akiért ha kellett, az életüket is feláldozták.

[galeria_kep_19959]

Nem kevésbé fontos tényező volt továbbá az iszlámhoz való hűség kérdése, amely hitre a jövő janicsárjait általában erőszakkal térítették át. „A janicsárok között a legnagyobb számban a szláv etnikumhoz tartozók képviseltették magukat: főként bosnyákok, szerbek és bolgárok” – pontosít Bernardini. „Jelen voltak azonban az albánok, valamint kisebb létszámban a görögök is. Kezdetben kevesen voltak, körülbelül kétezren, ráadásul nem nézték őket jó szemmel, főképp az öntelt türkmén lovasság becsülte le őket, akik szerint [a janicsárok] csak egyszerű gyalogságot alkottak.” Ez a vélemény azonban az „új sereg” katonai sikereinek köszönhetően hamarosan megváltozott. Az 1396-os nikápolyi csatában súlyos vereséget mértek a magyar királlyal szövetségben harcoló korszerűtlen francia lovasságra, Konstantinápoly 1453-es elfoglalása megadta a kegyelemdöfést a Keletrómai Birodalomnak, 1514-ben a çaldirani ütközetben pedig a perzsa ellenfél fizetett súlyos árat a tűzfegyverek alábecsüléséért. De az említett csaták csak töredékei azoknak a katonai sikereknek, amelyekhez a következő kétszáz évben a janicsárok hozzájárultak.

[galeria_kep_19960]

Bár jártasak voltak a szablyával és tőrrel folytatott közelharcban, képzett íjászok voltak, mégis leginkább a lőfegyverek használatára specializálódtak: az oszmán művészek gyakran kedvelt fegyverükkel, a szakállas puskával ábrázolták őket. Nem ez volt azonban egyetlen egyedi ismertetőjelük. „Mindenekelőtt a janicsárok olyan egyenruhát viseltek, amely évszázadokon át változatlan maradt, s melynek legjellegzetesebb eleme egy magas, fehér, gémtollal díszített katonai sapka, a börk volt” – magyarázza Bernardini. „Ezen túl jellemző volt a mehter, a zenés katonai masírozás, amely Törökországban a mai napig tovább él mint zenekari zene.

[galeria_kep_19961]

Vezetőjük az aga, azaz egy tábornok volt, minden zászlóaljnak, ortának saját lobogója és címere volt, mely utóbbit a janicsárok gyakran magukra is tetováltattak, mindemellett pedig különböző hadosztályokra bontották őket, a tüfekçiktől, azaz a muskétásoktól kezdve egészen az utászokig, akik az erődítmények aláaknázásával foglalkoztak. A leglényegesebb újítás viszont az előremutató katonai taktika terén mutatkozott meg: másokkal ellentétben ők nem rangok alapján sorakoztak fel, hanem mint egy emberek alkotta kígyó, cikk-cakk irányú mozgással rohamoztak, ezzel pánikot és fejetlenséget keltve az ellenség soraiban. Egy másik újítás a fizetésük volt: a janicsárok rendszeres fizetést kaptak még békeidőkben is, mikor leginkább rendfenntartóként és tűzoltóként működtek. Idővel földhöz juthattak, mentesültek az adófizetés alól, sőt, idős korukban, vagy harcképtelenné válásuk után visszavonulva nyugdíjban részesültek.

[galeria_kep_19962]

Ez a sajátos bánásmód egy már-már szerzetesi szellemiséghez vezetett a janicsárok esetében. Bevezették körükben a cölibátust, közösen imádkoztak „védőszentjükhöz”, az iráni misztikus Haçi Bektashoz, javaikat pedig a seregre kellett hagyniuk. S bár ezen szokások alapján hasonlóságot vélhetünk felfedezni a janicsárok és a nyugati keresztény világ lovagrendjei, például a Templomosok között, azonban az egyezések sora ezzel ki is merül. A janicsárokat luxus és pompa vette körül, mégis szolgasors jutott nekik, legalábbis eleinte. A leírások szerint csak bajszot növeszthettek, szakállat nem, a katonai hierarchia és a szabályok betartásának kényszere pedig még a konyhákban is jelen volt. Számos oszmán katonai vezetőnek főzéssel kapcsolatos nevet adtak: az orták (a janicsár sereg egységei, hasonlóak a mai ezredekhez) vezetői a çiorbac-ok, vagyis „a leves felszolgálói”, és az ascibashik, azaz a „főszakácsok” voltak. A konyhai edények is fontos szerepet kaptak: gyakori játéknak számított az egységek között az az ügyességi feladat, mikor a csapatoknak a kaszárnya étkezőtermeiben a lehető leghamarabb kellett visszaszerezniük a saját csajkáikat a többi közül. A felfordított serpenyők és mélytányérok pedig fontos jelentéssel bírtak a katonák számára, ugyanis ez az idővel egyre gyakoribbá váló lázadásokat jelezte.

Címkék
Galériák
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma