Kannibalizmus a hegyekben: az uruguayi légierő 571-es különjáratának megrázó története

2018. július 11. 16:43 Múlt-kor

1972. október 13-án a történelem egyik legmegrázóbb légi balesete történt Argentína és Chile határán az Andok hegységben. Az egyre csökkenő számú túlélő 72 napot töltött 3000 méter feletti magasságban, ahol – nem lévén élelmiszerük – kannibalizmusra kényszerültek.

Néhány túlélő fotózkodik a roncs mellett 1972 novemberében. Tőlük jobbra a földön emberi gerincoszlop látható.

Montevideóból Santiagóba

Roberto Canessa és Nando Parrado az uruguayi légierő 571-es különjáratának utasai voltak 43 másik emberrel együtt. A járat 1972. október 13-án indult Montevideóból a chilei Santiago felé. A 45 utas közül 17-en, köztük Canessa és Parrado is a montevideói Old Christians sportklub rögbicsapatának tagjai voltak, akik egy santiagói csapattal készültek játszani. Az utasok többi része főként a játékosok családtagjaiból és barátaiból állt. Egyikőjük sem tudhatta, hogy hamarosan 72 napot fognak fagypont alatti hőmérsékletben eltölteni, és egymás húsából lakmározni.

A zuhanás

Canessa ismerte fel elsőként a veszélyt, amikor a Planchón-Peteroa vulkáni övezetben repülve látta, hogy „a látótávolság csaknem nulla volt, és a pilótáknak a műszerekre hagyatkozva kellett repülniük.” A tapasztalatlan másodpilóta azonban félreolvasta a műszereket, és úgy gondolta, már a célállomás közelében vannak, így csökkenteni kezdte a magasságot. Az alacsony látótávolság miatt túl későn vették észre, hogy egy hegynek repülnek neki. A becsapódással a repülőgép mindkét szárnya és farokrésze leszakadt, és többen azonnal életüket vesztették. A túlélők téli ruha nélkül maradtak az Andok csúcsai között, csaknem 3600 méter magasságban, a határ argentin oldalán. A két vulkáni hegycsúcs közötti névtelen gleccsert, amelyen ragadtak, később elnevezték Glaciar de las Lágrimasnak, azaz a Könnyek Gleccserének.

Eleinte a hideg volt a legnagyobb és legsürgetőbb gondjuk. Legtöbbjük legmelegebb ruhája a melegítője volt, így gyakran addig dideregtek, míg izmaik be nem görcsöltek. A részben épségben maradt repülőgéptörzs azonban ahhoz éppen elég védelmet nyújtott, hogy a legrosszabb szélfúvástól megvédje őket.

[galeria_kep_17835]

A hideg után a szomjúság volt a következő probléma. Az emberi test ilyen magasságokban kétszer olyan gyorsan dehidratálódik, mint tengerszintnél, ráadásul ezt sokan észre sem veszik magukon. A csapat egyik találékony tagja a géptörzs egyik alumíniumdarabjából készíteni tudott egy tálat, amelyben napkollektorok segítségével meg tudták olvasztani a jeget.

Harmadik, egyre kevésbé megoldható problémájuk az éhség volt. Ahogy teltek a napok, a félelem és a sokk által elnyomott étvágy lassan mindenkinél visszatért. Rendkívül kevés élelmük volt az eleinte több mint 30 emberre: összesen nyolc tábla csokoládé, egy konzervdoboznyi kagyló, három apró befőttesüvegnyi lekvár, egy konzervdoboznyi mandula, néhány datolya, cukorka, és szárított szilva, valamint több üveg bor. Ezt a keveset apró adagokra osztották – Parrado például egyetlen csokoládéval borított földimogyorót evett három nap folyamán.

A gleccseren nem volt növényzet, sem állatok. Az élelem egy hét alatt elfogyott, és a túlélők megpróbálkoztak a repülőgép üléseit borító bőr, és az ezt kitömő pamut elfogyasztásával. Ettől azonban csak rosszabbul lettek. Ahogy egyre éhesebbé váltak, Parrado azon kapta magát, hogy étvággyal nézi egy sérült fiú véres lábát. Bármennyire is próbálta elnyomni magában a számára erkölcsileg visszataszító gondolatot, ahogy később elmondta, „olyasmi történt, amit nem tudtam letagadni: emberi húsra néztem, és azonnal élelemként ismertem fel.”

Mindenki ugyanarra gondol

A túlélők eleinte szégyellték beismerni hasonló gondolataikat egymásnak. Ahogyan azonban egyre csak telt az idő, mindannyian tudták, előbb-utóbb dönteniük kell a túlélés érdekében. Parrado egy másik túlélővel folytatott beszélgetés során hozta fel a témát – arról beszéltek, túlságosan le vannak gyengülve ahhoz, hogy lemásszanak a hegyről. Parrado erre így szólt: „Van itt bőven ennivaló, de csak húsként szabad rá gondolni.” Beszélgetőpartnere erre azt válaszolta: „Isten irgalmazzon nekünk – ugyanezen gondolkoztam én is.”

Miután rájöttek, hogy a borzasztó cselekedet elkerülhetetlen, az összes túlélő egymás kezét fogva egyezséget kötött, melyben engedélyt adtak a többieknek arra, hogy haláluk esetén táplálkozzanak testükből. Ezután kóstolták meg első alkalommal a fagyott emberhúst – elsőként a pilótát és a másodpilótát kezdték el megenni, mivel őket nem ismerték. Parrado visszaemlékezett: „Nem éreztem bűntudatot vagy szégyent. Azt tettem, amit a túléléshez muszáj volt megtennem.”

A túlélők ezen a ponton már elfogadták, hogy nem jön értük mentőexpedíció. Ezt az első kannibál cselekedet másnapján, a tizenegyedik napon tranzisztoros rádiójukon keresztül is hallották – mind az uruguayi, mind a chilei hatóságok lefújták a keresést. Úgy gondolták, lehetetlen, hogy valaki élelem és menedék nélkül ilyen hosszú ideig túléljen az Andokban, a tavaszi olvadással remélték, hogy előkerülnek a holttestek.

Címkék
Galériák
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Nando Parrado és Roberto Canessa ülnek Sergio Catalán előttAz egyik mentőhelikopterről készített felvétel a túlélőkrőlA Parrado által írt üzenetHolttest fekszik a repülőgéptörzs előttA szerencsétlenség emlékhelye, háttérben a csúcs, amelyet a két férfi megmászott
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma